Kiemelt híreink

Urbánszki László: Munkát keresek, BÁRMILYET! – 6.

Urbánszki László író novellájának hatodik részlete.

Csengettek, befutott a két barátnő. Ugyanaz a korosztály, erősen kifestett negyvenesek.
– Hadd nézzelek – kezdte bemutatkozás után a vörös hajú Yvette –, te lennél Bernadett új kedvence?
Jóindulatúak voltak, eleinte elnéző fölénnyel, kívülállóként kezelték, de amikor Betti-Zsú pergő nyelvvel összefoglalta a lényeget, hamar fellelkesültek, és vihogva nekiláttak az „ügyésznő-készítésnek”. Hajfestés, manikűr, krémek, vastag alapozó – túl sok volt a ránc, kiszáradva Anna bőre –, és két órával később készen volt a „mű”! A kosztümöt addig ventillátor előtt szellőztették, hogy eltávozzon belőle az erős levendulaillat. Cipőt nem találtak, de Annáé nagyjából megfelelt, és amúgy sem nagyon látszott a bőszárú nadrág alatt. Némi szivacs a melltartóba, és máris pontosan simult rá az elegáns nadrágkosztüm. Szolid, bár nagyméretű táska (Yvetté), benne Betti telefonja, határidőnapló. Alaposan felkészítették, kapott rendes sminkkészletet, és elfogadta Mary valódi bőr pénztárcáját – a sajátja túl egyszerű és kopott volt. Félig elfordulva, félszeg mosollyal tette át kevés pénzét új helyére, de Betti észrevette a szégyenlősség okát.
– Papírpénzed nincs is? Az ciki! Sőt, gáz! Olyan nincs, hogy egy „ügyésznő” csóró. Nesze, itt egy marék susi – nyomott Anna kezébe egy vaskos köteg pénzt a nő, miután sebesen átpörgette a kezében. – Asszongya, hogy hetvenötezer! Ennyi elég, ha fizetned kell vagy, ha a madár megsasolná a bukszádat. Mármint nem azt, amit a szoknyád alatt őrzöl – nevetett –, hanem az igazit. Kőthecc, illetve költhetsz is belőle, majd visszaadod…
– És, ha eltűnök vele? – Anna elpirult a kétértelmű szavakon, zavarában kérdezte ezt az ostobaságot, és meglepődött Betti megmerevedő arcán.
– Gondolod, sikerülne? – Betti meglepően fagyosan válaszolt. – Nem lehetsz ennyire naiv! A stricik már csak heccből is megkeresnének, és megvagdosnák a pofid. Ezzel ne játssz, aranyom! Minket mindenki le akar venni, zsaruk, kuncsaftok, bandatagok. Kitanúttuk a védekezést!
– Bocsi! – Anna kissé megszeppent, bár, ha bátortalanul is, de mosolygott. – Azért nincs harag, ugye? – Betti legyintett.
– Mary, drágám, add má’ neki kőccsö… kölcsön a Parkered! – mondta mintegy válaszul. – Nehogy már valami olcsósággal írjon.
Fél hatra mindennel elkészültek, még a telefon kezelését is átvették Bettivel.
– Egyszerűbb, ha felveszed a telóra, mint ha írogatsz! Ma már senkise ír papírra! – mondta mosolyogva. – Persze, ha nem engedi, akkor muszáj írnod. Ja, nesze itt egy doboz tik-tak, a finomabb manusok nem bírják a szájszagot! Bár amilyen szép pofid van, lehet, hogy leszop… hm, mehetünk?
– Már, hogy érted? – megint elpirult, amikor végiggondolta mit is akart mondani a szabadszájú barátnő, majd azt is megértette, amit később mondott. – Ti is jöttök, hajjaj, az gáz…
– Nyugizzál, úrinők leszünk, családanyásra sminkelünk, kosztümöt veszünk, és csak távolról skubizunk. Mit gondolsz, mink nem járunk jobb helyekre?
A három nő villámgyorsan átalakult, felhasználva Betti komoly ruhatárát – bár a vékony Yvette nehezen talált magára illőt.
Hát, nem éppen családanyák vagy úrinők, de elmegy, gondolta magában Anna, amikor meglátta a némileg kétes végeredményt. Túl erős színek és smink, testhez tapadó ruhák – bár Yvetté inkább lógott –, de nagyjából elfogadhatóak voltak.
Taxiba ültek. A három idősebb nő végigvihogta az utat, Anna csendesen szorongott.
„Nem vagyok normális! Mit keresek én itt. Bölcsészdiplomával szélhámosságra készülök? Bajba jutott embert akarok kihasználni? Mit tegyek? Mit tehetek? Már piaci trógernek sem kellek! Éhezzek? Eladjam a testem? Undorító!”
Kibámult a taxi ablakán, vékony, túl sovány ujjaival tétován kapargatta az üveget. Odakint márkás autócsodák, színes ruhás forgatag, bár itt-ott szegényesebb öltözet és koravén arcok is felvillantak. Céltudatos léptű törtetők és lődörgő elesettek. 2013-ban, a Nagykörúton mindenből volt valamennyi. A csillogásból jóval több! A kopottak szerényen visszahúzódtak a külvárosokba, a húgyszagú, lepusztult bérházakba.
„Parizer Ancsinak, fogdosás, lenézés nekem! Hát a frászt, sőt lófaszt!” – elpirult a gondolataiban felbukkanó trágárságtól. Nem szokott vulgáris lenni! Gondolatban sem. Tanár házaspár kései gyerekének született, könyvek között, zongora mellett nőtt föl. Halkszavú, szelíd szülei már elmentek, rokonok csak Borsodban. Egyetemi barátnői mind férjnél, bár amúgy sem sokan tartottak ki mellette, miután hozzáment Misihez. „Csak” szakmunkás volt, nyomdász.
„Gondoltam, azért állt annak, mert szereti a betűt, az irodalmat, pedig… Elnéző mosollyal hagyta, hogy olvassak, bár könyvvásárlásra sajnálta a pénzt. Meccsekre akart vinni, és táncolni… aztán megunta. Nem is voltam odavaló, a liba fitness-szépségek közé. Ő eljárt, én otthon maradtam. Aztán végleg elment.”
Már elhagyták a Nyugatit, amikor eszébe jutott valami, és megkérdezte a taxist.
– Uram, lenne egy ügyetlen kérdésem! Tudna nekem mutatni egy Toyota Versó típusú vagy ahhoz hasonló autót? Bizonyos okok miatt fel kellene ismernem, de nem vagyok otthon az autómárkákban! – Amikor a férfi rábökött egy Versóra, nyelt egyet.
„Ha ezt Pestre való kisautónak tartja, milyennel jár amúgy?”
Megborzongott, félt az erőszakos üzletemberektől, mindig idegen volt neki ez az emberfajta.