Kiemelt híreink

Urbánszki László: Munkát keresek, BÁRMILYET! – 5.

5. rész

Urbánszki László író novellájának ötödik részlete.

Kiitta poharából a konyakot, sietősen búcsút intett Dezsőnek, a jó barátnak, és az utcáról felhívta Bernadettet. A telefon ötször kicsengett, majd bekapcsolt a hangposta. Újrahívás, öt csengetés, hangposta.

„Biztosan kuncsaftja van vagy, hogy is nevezik! Én istenem, jó istenem, csak most az egyszer… Szűzanyám, mit csinálok?”
Megrántotta a vállát, kivette a Hennessyt, és meghúzta. Csak annyi engedményt tett régi, félénk énjének, hogy közben a fal felé fordult. Egy idősebb nő rosszallóan csóválta a fejét, de a többség nem foglalkozott vele. 2013 tavaszán nem az volt az emberek legfőbb baja, hogy egy nő iszik az utcán.
„Kiveszem Ancsit az oviból, Mária mamival ellesz, amíg én… amíg én mit csinálok? Majd, ráér, először a gyerek…”
Már hazafelé tartott a kislánnyal, amikor a sokadik hívásra Betti rekedtesen búgó hangja szólalt meg a telefonban.
– Miss Bernadette vagyok! Akarsz engem?
– Nem igazán! Nőkkel is szoktál… hagyjuk, Betti, én vagyok az, Anna! Leteszem a gyereket, és rohanok! Feltétlenül beszélnünk kell! – Szinte vonszolta maga után a gyereket, annyira ment volna a barátnőjéhez, de azért megálltak Ancsi kedvenc kirakata előtt, és a kislány újra elmondta, hogyan fogja majd felöltöztetni azt a babát, amire már második hónapja vágyódott. Már nevet is talált az aranyfürtű csodának: Kisancsi, mert az Anna a világ legszebb neve. Immár sokadjára kérte meg az anyját: feltétlen írja meg a Mikulásnak, hogy „Őt” hozza neki, és ne olyan kicsit, mint tavaly. Második hónapja, majdnem minden nap lezajlott ez a szertartás.

***

– Anyám, jól adod! Menő vagy, hallod-e! – hümmögött elismerően a vigyorgó örömlány, miután meghallgatta a történteket. Anna maga sem értette, miért, de hányaveti vidámsággal adta elő a történteket. Hangosan nevetett, amikor a randevús kitérőhöz ért. Talán a konyak, talán elege lett az állandó idegeskedésből, de kiválóan személyesítette meg az ideges, agresszív férfit és talpraesett, bár itt-ott bizonytalan önmagát. Mesélés közben jött rá, milyen jól adta el magát a férfinek.
„Tényleg jó voltam! Hűvös, okos, nyugodt! Az a randis zavarodottság nem számít! Legfeljebb azt hiszi, vénlány vagyok, aki tart a férfiaktól. Lehet, hogy van ehhez adottságom és sikerül? De jó!”
– Bettike! Ez a férfi bajban van, segítek neki, és megkérem az árát! Vagy, ahogy te mondanád: James Bondosra veszem a figurát, kihúzom a kátyúból és behajtom a lóvét. „Jé, tudok szlengesen beszélni!” Természetesen, mindezt akkor, ha van hozzá tehetségem. Ha ott és akkor nem látok megoldást, akkor hihetően hümmögök, és eltűnök. Elmegyek a találkozóra, de úgy kell kinéznem, mint egy ügyésznőnek! Segíts, kérlek!
– No, végre feltaláltad magad! Amúgy meg az ügyésznő fajtából láttunk már párat a csajokkal – talán túl sokat is, simán lenyúljuk a figuráját! A kosztümömben olyan leszel, mint Margaret Tecsőr!
– Ha segítesz, és sikerül… nem is tudom hogy háláljam meg!
– Elmegyünk fagyizni Ancsival, meg az állatkertbe! – Betti nagyon komolyan nézett Annára. – Tök béna, de, hiányzik a babázás! Bulizok, jól élek, tényleg megvan mindenem, de olyan arik a csöppségek. Megölelgetném kicsit a tiedet… ne félj, van normális ruhám is, és befogom azt a nagy pofám! De most mennyünk próbálni, hívom a csajokat, és olyan ügyésznő leszel, hogy minden zsaru előre tiszteleg, meglásd!

*

Betti óriási válltáskájából előkapott egy vékony maxiszoknyát, valamennyit letörült a rúzsából, és normális középkorú nővé átalakult.
– Eccerűbb, ha nem lássák rajtam a szakmát!
A barátnő lakása rövid sétányira volt a kocsisortól, a „polgári” negyed egyik szépen felújított házában. A lakásba lépve Anna meglepődött a viszonylag szolid berendezésen, nem ezt várta. Értetlen tekintetét meglátva, Betti elmosolyodott.
– Tudod, kisanyám, csak odakint vagyok kurva, idehaza egy hétköznapi nő! Nem hozok haza kuncsaftot, itt a házban nem is igen tudják, mivel keresem a zsét! – Arcán széles vigyorral folytatta. – Na, jó, azért sejtik, nem is igen állnak velem szóba, de kinyalhatják! – Annának feltűnt, hogy eltűnt a nő vaskos beszédstílusa.
– Bocsi, de mintha másként is beszélnél? Lehet, hogy… – Betti vihogott.
– Ja, észrevetted? Ügyi vagy! Mondtam én, hogy nagy eszed van! Tudod, egyszerűbb, ha nem lógok ki a sorból, és megjátszom a bunkót. A hatelemis figurát játszom, így leszarnak, egy vagyok a sok luvnya közül. Tutkó, hogy rám másznának, ha megtudnák, hogy még szakmunkás papírom is van! Képzett felszolgálóval állsz szemben, kisanyám, úgy ám! Viszont nekem nem visszeres a lábam, és nem lehet potyán fogdosni a seggem, mint amikor dógoz… dolgoztam. Bocsi, de rájár a szám az utcai dumára! Előkapom azt a híres kosztümöt, és felhívom Maryt és Yvettet! – Újra nevetett. – Amúgy én Erzsi volnék, vagy inkább Zsú, nyugodtan szólíts úgy, de a többiek szeretik, ha a művésznevükön szólítják őket! Ne tudd meg, mekkora sznobok!
– Nekem már mindörökre Betti maradsz! – válaszolta a „kisanyám” hatalmas mosollyal az arcán. – Sőt, mondhatok mademoiselle Bernadettet is, ha kívánod, de akár Betti királynő is lehetsz, ha úgy tetszik! – Anna felszabadultnak érezte magát a vaskosan szókimondó, de jószívű és barátságos „lányok” között.
A szekrény mélyéről előkerült a híres-nevezetes szürke angolkosztüm, és Anna megkönnyebbülve látta, hogy tényleg elegáns, sőt konzervatív mind a szabása, mind az anyaga. Nem is egyszínű volt, hanem nagyon-nagyon apró fekete-fehér kockás, ami távolabbról szürkének látszott. A kabátkán három gomb, szolid szürke díszítő varrás, és valóban áradt belőle a levendula illat. Felpróbálta, és amikor a nagy állótükör elé állt, elöntötte a megkönnyebbülés. Egy elegáns üzletasszonyt látott maga előtt. Kicsit bő volt rá mellben, de ezen egyszerű segíteni.
„De rég nem volt jó minőségű ruhám! Öregnek látszom benne, harmincasnak, de most nem is baj! Ha hátrafogom a hajam, olyan leszek benne, mint egy tanár néni.”