Kiemelt híreink

Urbánszki László: Munkát keresek, BÁRMILYET! – 2.

2. rész

Urbánszki László író novellájának második részlete.

– Nem, köszönöm az ajánlkozását, de annyi a jelentkező, aki minden szempontból… nézze, egyedül álló anyákkal nem tudunk mit kezdeni. De ez nem hivatalos, letagadom! – Anna fáradtan szakította meg a hívást. Nem merte lekérni az egyenlegét – az is ötven forint –, inkább elindult a Rákóczi téri piac felé.

Ismerte a kofákat, néha beállhatott segíteni, ha túl sok volt a vevő. Jobb napokon összejött pár kiló krumpli, zöldség, néhány szem gyümölcs Ancsinak. A megszokott, ócska cekkere volt nála, az aljában külön zacskóban melegítő és egy öreg pulóver. Ha volt munka, gyorsan átöltözött valamelyik raktárban, vagy csak magára kapta az utcai öltözéke fölé. Nagyon vigyázott a ruháira, nem akart piszokfolt miatt elveszteni egy álláslehetőséget. A mosógépe már egy éve lerobbant, de ha este beáztatta, párszor megnyomkodta, hajnalban már könnyű volt kimosni kettőjük ruháját. A gyereké már érezhetően kopott volt, ezért sokszor ki is vasalta őket. A vasalt ruha szeretetet, törődést sugall, helyettesítheti a csillogást – legalábbis ő így gondolta. A sajátjával keveset foglalkozott. Bal kezébe fogta a szatyrot – a fal felőli oldalon –, mert félt, hogy valaki kitépi a kezéből. A melegítőért, pulóverért nem kár – gondolta, mikor átvette jobbjából a szatyrot –, de a SIM-kártya és a telefon legalább hatezerbe kerülne, és ekkora kiadást nem engedhetett meg magának. Esetleg a következő „családinál”, bár akkor is nehéz lenne kigazdálkodni. Egyszerűbb vigyázni rá. Az óvatosság sohasem árt. Igyekezett energikusan lépkedni, hisz csak a vesztesek kullognak – a férje mondott mindig ilyeneket –, de ma valahogy nem ment a szerepjáték. Nekidőlt a poros falnak, és a kezébe temette az arcát. Válla meg-megrázkódott a feltörő zokogástól. Jólesett, és már kicsit meg is könnyebbült tőle, amikor gyengéd kéz érintését érezte a haján.
– Mi van csajszi, nem bírod tovább? Én se bírtam, de bizony mondom, jobb így nékem! – ijedten tágra nyílt szeme előtt erősen kifestett, jó negyvenes nő állt, a hivatásosakra jellemző miniszoknyában. Agyonsminkelt, durva vonásait furcsán meglágyította a gyengéd mosoly.
– Nem, köszönöm – miközben ezt mondta látta, hogy a másik arca megfagy a nyilvánvaló visszautasítástól, és hirtelen kedve támadt beszélgetni egy „túlélővel” –, kedves vagy, de nekem ez nem megy! Még a férjemmel se volt annyira… meg amúgy is gyáva vagyok én az ilyesmihez!
– Te tudod, de hidd el, meg lehet szokni ezt is, nem is annyira szar, mint sokan gondolnák! Az exemmel se volt olyan csudamuri, nem is volt túlzottan hálás érte, most meg egész jó pénzt fogok egy pasin. Kikoptam már a nagyüzemből, nincs állandó standom – hál’ istennek, stricim se –, oszt amiko’ leadom az utcafőnöknek a részét – bökött a nem messze támaszkodó, vaskos termetű férfi felé –, még mindig elég marad! Nem dógozhatok akámikó’ itt a kocsisoron , de sokszo’ megengedi, ha elég madár van! – Furcsán jól esett hallgatnia a bőbeszédű, vaskos nőt, aki magabiztosan tekint a világba, és tudja, mit csinál. – Elég ócsó a ruhád, nincs pénzed, ugye? A gyerkőcök meg otthon bőgnek, gondulom! Szar ügy, nem kék annyira finnyásnak lenni! Aki a mai világban nem meri bevállalni a dógokat, annak biza hama’ fe’kopik az álla, én mondom!
– Tudod, még az is lehet, hogy igazad van! – Zavarban volt, hisz egy igazi örömlánnyal beszélgetett, de valamiért fontosnak érezte, hogy megossza vele a bajait. – Bátor vagy, hogy ezt mered csinálni, és köszönöm, hogy megálltál mellettem! Elég egyedül vagyok, munka semmi, pénz annál is kevesebb, a barátok pedig… – legyintett –, még a rendesebbeket is fárasztja az élhetetlenségem. Segítenek, de el nem tarthatnak, nekik se megy annyira jól! Még az is lehet, hogy kijövök az utcára – idegesen nevetett –, de előbb még kipróbálok pár lehetőséget… hátha!
– Te tudod, de ha meggondónád magad, itten van az elérhetösségem! – Elegáns, aranyszegélyű, dombornyomású névkártya került elő az óriási ridikülből, rajta egy név: Miss Bernadette magánzó, és egy telefonszám. – Hijjál bátran, érintőképernyős Eldzsim van, még filmeket is nézhetek rajta – mutatta föl a tenyérnyi okostelefont büszkén a gazdája. – Komolyan beszéllek, nem kamu, segítek, ha gondulod! Olyasmi korú lehet a lányom is, akit elvettek tőlem, mint te. Vagy kicsit fiatalabb, júniusban lenne harminckettő, ha jól emlékszek. Tök olyan, mintha nekije segítenék, híjjál csak bátran!