Kiemelt híreink

Boér Péter Pál: Ködön át

Boér Péter Pál novellája.

Túl hamar érkeztek a pályaudvarra. Ő, alapjaiban ingott, akár egy csendes mozgású, kibillentett keljfeljancsi. Szédült, nem emlékezett semmire. Talán valaki beetette, vagy itatta? Roggyant térdéből, mozdulni sem volt ereje, csak viszonylagosan érzékelt maga körül, és az arcába, fagyos porhavat fúvó, frivol február, megtett mindent, hogy komolyan elhavazza.
A sínek is zokogtak a jeges peronon, és túl közelségük mellett, a jegesedést sem hagyhatta számításon kívül. Távolról hallotta, mint burába szorított, hangszigeteltségben, hogy valaki, egy kedves hang kérdezi.
– Ez a Iaşi-i gyors?
Szeme sarkából érzékelte, amint fickósan, dübörögve robog felé. Talán, a mozdonyvezetők is átképződtek, egy pillanat alatt baleset előrejelzővé, mert állomáson belüli szokatlansággal, tiszta erőből dudáltak.
“Meg kell állítanom az ingást, különben beesek a sínek közé, vagy, amilyen közel kerültem, a vonat oldala csap el” – gondolta.
A szerelvény, szokványos vonatlelkületűséggel robogott el mellette – neki száguldásnak tűnt -, és borította majdnem fel szelével.
Képtelen volt leállítani az ingadozást. A lépcsők kijjebb vannak, azok biztosan elkapják, és akkor menthetetlenül maga alá gyűri, ez a darálónak is alkalmas jószág. Önkéntelenül billegett tovább, és halálugrást gyakorló, porond virtuózokat megszégyenítő profizmussal, a teljes akaratlanságban, minden hátra billenéskor, óvatosan nadrágját suhintotta egy lépcsőfok, majd beljebb billent, az újabb hátrabillenéskor a következő. Így ment ez végig, míg a a vonat, az utolsó vagon, utolsó ajtajával, vele szemben, megállt.
– Bandikám, ejnye-ejnye, de furcsán hánytál fittyet az elővigyázatosságra!
Szólni sem mert, sőt nyelni sem.
– Mozdulj, már tíz perce nézlek, ahogyan állsz itt, még mindig himbálózva.
Bandi bácsi, lassan kilépett megszédült állapotából, és gyermekkorának kéményes döcögőjére emlékezve, kacsintott a mellette álldogáló Szabinára.
– Csak elkalandoztam kedves. Ismersz, nagyon szeretem a vonatokat. Ezt a gyönyörű pályaudvart, olyan sínlabirintus fonja be, hogy öröm nézni. Nem emlékszem semmilyen veszélyhelyzetre, azt hiszem, a magad módján felfújod – aggodalmaskodó kedvességeddel – a dolgot. Túlságosan féltesz!
A vonat megzökkent, pedig nem csatoltak hozzá vagont, azt látták volna.
– Ilyeneket csinálnak, ezek, a különben békés jószágok. A mozdonyitatások ideje is lejárt rég… Gyerünk kedves, uccu fel!
Két lenyúló, segítő kéz kedvességével felszálltak, elhelyezkedtek, a már nem veszedelmet gerjesztő, érzéketlen emberszállító belsejében. Bandi bácsinak még zúgott a feje, az igazi nagy kő, csak jóval később zuhant le szívéről, amikor teljesen tudatosult benne, hogy megsuhintotta az elmúlás roppant kellemetlen szele.