Kiemelt híreink

Boér Péter Pál: A becsületes emberek szigete

Boér Péter Pál novellája.

A minap, szokásomhoz híven kiültem a dombtetőre, onnan néztem szerteszét és hallgattam a fák lehulló levelének lágy neszét. Mi tetszik, hogy ezt már megírta valaki? Dehogyis, ő jelen időben, én múlt időben fogalmazok.

Rondán megváltozott azóta az idő, másképp működik a meteorológia. Én ugyanis, a szélcsendben egyáltalán nem hallottam semmit a lágyan ide-odalibbenve aláhulló levelek pottyanásából. Mi következik innen? A mai csend egészen zajos, nem olyan mint a régi. Tehát csendzaj ártalomban bámészkodtam.
Jobbra ugyanaz a jól ismert, szeretetteli kéményrengeteg eregette, mint régi vének pipájukból a füstöt. A távolban elsuhant egy vonat. Az említett csendtúltengés valami olyan együttállást hozott létre, minek következtében a tőlem kilométerekre zakatoló, rövidke szerelvény hangja oly dübörgően hatott rám, mintha mellettem futott volna el.
Balra bekunkorodott a dombtető és akkor a láthatáron túl elkezdtem keresgélni a becsületet. Tengernyi sok emberben dúl, gondoltam gyerekként. Fiatal felnőtt koromban, kisebb fenntartások születtek bennem, de jóhiszemű pasasnak képzelem magam és ehhez nem kell különösebb képzelőerő. Egészen addig a pillanatig helytelenül úgy véltem. Ott láttam, hogy össze-vissza inog helytelen megítélésem mérlegének nyelve.
Lassan, mind a két oldalra fátyolszerű tünemény telepedett a fákra, levelekre, sőt a nagyon távoli látóhatárra is, s talán mert a Föld forog, elkezdtem sokkal távolabb látni.
Egy megmagyarázhatatlan jelenség következtében kinyílt előttem a nagy semmi óceánja. Egyszerre volt érdekes és ijesztő. Előzőleg nem gondoltam, hogy ilyen sok semmi van. Valaki matyóbetűkkel odahímezte, “becsület”.
Ekkor ismét a bizonytalanság biztos talajára léptem, mert a semmire nem lehet hímezni, tehát valaminek mégis kell ott lennie, gondoltam naivan.
A betűk lassan szétpukkadtak, bár azt, hogy milyen módon tűntek el nehéz lenne leírni, és belefolytak abba a semmibe, amiről már nagyon jól látszott, hogy nem valami. Jobbra, balra és előre is határtalannak tűnt, pedig biztosan tudom, hogy a végtelen csak matematikai fogalom, az anyagi világban úgy igazából semmiképpen sem létezik.
Egyébként ha a semmit nem tekintjük anyagnak, mint ahogy nem is az, akkor már más vizekre sodródtunk. Nem voltak sem örvények, sem egyéb mozgás. Mélység, magasság, szélesség mosódtak egybe.
Ilyen nincs, gondoltam korábban, de a nagy semmi mérhetősége mérhetetlen lett. Tehát ott lakik a becsület, abban a rettentő nagy nihilben, és ha igen, természetesnek tűnt, hogy azonos vele. Gömbszerűen forgott felém a nagy semmi óceánja, miközben én még mindig ültem és elhűlten csodálkoztam a tapasztaláson.
Forgott mint a Föld… Valószínűleg így láthatnánk bolygónkat az űrből, ha egy kozmikus karosszékbe süppednénk. Akkor már szorított, talán fájt a felismerés, hogy egy ilyen nagy semmi a becsület… Aztán észrevettem valamit.
Képzeljenek el egy magas hegyormon tanyázó bolhát. Nos, körülbelül egy bolhafül pörsenésnyi egyenetlenség kezdett kirajzolódni. Én a dombtetővel együtt mozogtam, és karosszékemből ráközelítettem erre a mikroszkopikus maszatra. Sziget volt, olyan egy pálmafás, amit a karikatúrákon lehet látni, de nem két-három ember, hanem néhány tucatnyi üldögélt és integetett. Sehová nem írta ki senki, de ráébredtem, hogy ez a becsületes emberek szigete. Tehát, hiedelmemmel ellentétben, mely úgy szólt, hogy egyáltalán nincsenek becsületes emberek, több tucatnyi – még jobban ráközelítve -, megkockáztatom, néhány száz becsületes ember él. Alapjában véve örültem.

Megdörzsöltem a szemem és felnéztem, láttam, hogy jé, potyognak a levelek. Miféle szigetet érzékeltem az előbb? Könnyen lehet, hogy elaludtam. Nem hinném, nem vagyok az az ülve elalvó típus… Jobbra, a fal hajszálrepedései, előttem még mindig zöld a fű, a kémények is megvannak.
A becsületes emberek szigete elkezdett dagadni. Puffadt. Magába nyelte a nagy semmi nagyját és rátelepedett a mezőre. Magába szívta boldogan a kémények füstjét, amik elkezdtek egymásnak integetni. Azelőtt nem tudtam, hogy a kémények képesek erre, de most ez is kiderült. Mint ahogy az is, amelyik kémény visszaint, ott becsületes emberek élnek. Ezt ugyan sehová nem hímezték matyó hímzéssel, mégis olyan egyértelműen itták be, még bőröm pórusai is, nem volt szükség magyarázatra.
A dombkanyaron túl, rengeteg épület között kirajzolódott egy, amelynek a kéményei nem integettek, tehát ott nem élnek becsületes emberek, gondoltam. Szerencsére tévedtem, mert az óra kezdet felgyorsulni, nagyjából hetven-nyolcvan percnyit körbeketyegett. A mechanikus órák az igaziak, ezt csak úgy az érdekesség kedvéért
vetem közbe. S onnantól kezdve az épület minden kéménye integetett.
Mi történhetett abban a nagyjából hetven percben? Igen! Helyesen vontam le a következtetést, az összes kémény tud integetni, ha becsületes emberek melegednek füstjüknek lángja mellett. Csak addig hagyják abba, amíg becstelenek szívják el mások elől a hőt, sugarat és fényt.
A becsületes emberek szigete már elfalta a nagy semmit és az onnan integetők mind egy-egy lakás ölelő melegébe léptek, ahonnan a háztetőkről, az integetés mellett még mosolyogni is elkezdtek a kémények.