Kiemelt híreink

Az igazi freedom-érzést a „kis költségvetésű” előadók hozták – Sziget 2015

Összegzés a Szigetről

Soha ennyi ember nem volt még a Szigeten, háromszor is kikerült a megtelt tábla, fergeteges bulik, partik, strand, napsütés, hömpölygő tömeg, mert „kell egy hét együttlét” – ahogy ez anno 23 éve megfogalmazódott. Húzós nevek, fantasztikus zenészek, felejthetetlen produkciók – nekem az igazi freedom-érzést mégis inkább az úgynevezett „kis költségvetésű” előadók jelentették.

Látogatottsági rekordot döntött az idei Sziget, és a hazai zsebeknek kissé magas árak ellenére a külföldi vendégek mellett talán a magyar látogatók is egyre inkább visszatalálnak. Köszönhető mindez tán egyrészt a kíváncsiságnak, megnézni, hogy vajon milyen is lehet a fesztivál, ami immár másodjára is Európa legjobbja díjjal büszkélkedhet, másrészt azoknak az akár Budapest Arénát is megtöltő neveknek, akiknek egyestés fellépése is minimum a heti bérletünk negyedébe kerülne. Nem is egy ilyen név szerepelt az idei listán.

Mégis, az igazi szabadságérzet inkább a délutáni, illetve a „kisebb költségvetésű” előadások láttán fogalmazódott meg bennem. Gondolok itt arra a hatalmas emberáradatra, amivel Robbie Williams, Avicii, vagy a záró partis Martin Garrix megtöltötte a nézőteret: ugyan óriási a rajongás és a tisztelet, de ez inkább távolságot jelent néző és előadó között, mintsem „lepacsizást” – holott a freedom-ban (szerintem) ez is benne van. Viszont szívet melengető volt az érzés, mikor a biztonsági őrök egy színpaddá alakított vasszekéren betolták a nézőtérre a Kraftklub legénységét.

Az A38 színpadán pedig rögtön a nulladik napon a varázslatos hangú énekes-dalszerző Selah Sue kápráztatott el mindenkit. Aztán itt van a The Ting Tings: hajdani kedvenceim időközben nagyszínpadosok lettek. A szintipop eleve egy olyan műfaj, ami a pörgésről és az örömről szól – nagy slágerük, a That’s Not My Name pedig szinte minden néző lábát beindította. A Marina and the Diamonds fellépésére is sokáig emlékezni fogok. A fiatal görög-walesi származású énekesnő kacérsága, bája, zenébe vetett hite engem a még ártatlan, pályakezdő Amy Winehouse–ra emlékeztetett.

Szép és őszinte pillanatokat hozott a Kasabian zenekar is – az énekes szinte minden produkciójába belahalt – majd illőn megadták a módját az elköszönésnek, amikor a közönség közötti tribünön hajoltak meg és fogadták a tapsokat. Asaf Avidan, The Horrors, Hollywood Undead, vagy éjszaka az A38 színpadán Nero a misztikus hangú énekesnővel, Knife Party – mind olyan élménnyel gazdagítottak a hét során, amivel alaposan feltöltődhettem, de legnagyobb és legkellemesebb meglepetés számomra (és itt ellent kell mondjak magamnak, hiszen nem “kis költségvetésű” csapatról van szó) a Limp Bizkit volt.

Bár ezeréves nagy kedvenceim, de valljuk be, eddig nem épp stúdió minőségben szólaltak meg az élő koncertek során. Sőt! Nos, felettük is eljárt az idő – már jó értelemben – és időközben a számok nemcsak, hogy felismerhetővé, de határozottan élvezhetővé váltak. Vagy talán csak a Sziget-féle szabadság hozta ki belőlük ezt a tőlük szokatlan teljesítményt?

Persze a Sziget nem csak a koncertekről szól, hiszen jelszavuk – Freedom – sokkal több ennél. Sajnos, csak ez alatt a pár nap alatt valósult meg hibátlanul…