Kiemelt híreink

Az egyik szemem sír… Az Amy Winehouse-sztori

Filmkritika: Amy - Az Amy Winehouse-sztori

El vannak kényeztetve az életrajzi filmek kedvelői. A Kurt Cobain-opusz után ugyanis Az Amy Winehouse-sztori is megérkezett. Az egyik szemünk sír, a másik nevet…

Nem igazán tudtam, mit várjak az Amy című filmtől. Számtalan kérdéssel a fejemben ültem be a moziba. Kinek szól? Rajongóknak, vagy egyszeri zenefogyasztóknak? Azoknak mesél titkokat, akik ismerték a tragikus sorsú énekesnő életének és munkásságának minden pillalatát, vagy azok számára is követhető, akiknek a “Rehab” is csak nyomokban van meg? Kérdéseket tesz fel, vagy válaszokat ad? És ami a legfontosabb: a végén közelebb kerülünk Amy Winehouse-hoz, vagy sem?

Sajnos az elején le kell szögeznem: bizonyos szempontból csalódás volt Az Amy Winehouse-sztori. Asif Kapadia rendező ugyanis nem akart (vagy nem mert?) igazán állást foglalni abban az egyetlen igazán fontos kérdésben, amiről maga a mozi szólt, jelesül, hogy mi is volt az, ami ezt a csodálatos hangú énekesnőt pokoljárásra késztette? Mi volt az a pont, ahonnan már nem volt tovább? Mitől siklott végérvényesen vakvágányra az élete, mi taszította önpusztításba, és végül mi végzett vele? Természetesen nem az orvosi, sokkal inkább az emberi magyarázatra vártam. Úgy érzem, hiába, ugyanis Kapadia hol Amy apját állítja pellengérre, hol a “nagy szerelmet”, Blake Fielder-Civilt (valamint a vele elharapódzó drogfüggőséget) veszi kereszttűzbe, hol magát a sztárságot okolja, amit Winehouse már az első interjúk alkalmával is elutasított. Ugyanakkor az utolsó negyedórára mintha elfogyna az addigi dinamizmus, lendület és bátorság, és valahogy elmarad a konklúzió, a végkövetkeztetés. Súlytalanná válnak az addig kimondott súlyos szavak, és valahogy olyan érzésem támadt, mintha el szeretné mismásolni a lezárást.

A cinizmus persze azt mondatja, létezik valahol (talán csak Asif Kapadia fiókjában) egy rendezői verzió, ahol minden a helyére kerül…

A film egyébként végtelenül egyszerű – és őszinte – felépítéssel bír. Ahelyett, hogy trükközne, vagy épp az utolsó évek látványos fellépéseire és interjúira helyezné a hangsúlyt, kronologikusan halad, és szinte kizárólag archív felvételekből – valamint az azokat kiegészítő interjúkból – építkezik. Az egyetlen “csavar”: a nyilatkozóknak végig csak a hangját halljuk, így a rendező ügyesen összemossa a visszaemlékezéseket a korabeli megszólalásokkal – mindezt pedig nagyon precízen kiegészíti Amy számaival, egyértelművé téve: ez a lány tényleg az élete minden pillanatát dalokba öntötte, zenévé formálta. Aki Az Amy Winehouse-sztori után végig tudja úgy hallgatni a Back to Black számait, hogy ne az énekesnő tragédiája jutna eszébe, le a kalappal!

Persze pont az említett jelleg miatt semmiképp sem mondhatjuk, hogy igazi “mozis” élmény – nem kapunk csilivili fényeket, körmönfont, szimbolikus beállításokat, sokat sejtető kameramozgást. A legtöbb esetben amatőr videókból dolgoztak a készítők (sokszor maga Amy, vagy épp managere volt az “operatőr”), illetve rengeteg alkalommal paparazzifotók szemcsés képei hipnotizálnak minket. Ennek ellenére (vagy éppen ezért!) működik a dolog – noha összesen 128 percről beszélünk, ami egy játékfilmnél sem számít rövidebb eresztésnek!

Megéri? Mindenképpen…

Kétségtelen, hogy pár évvel később már nem kerülhetett volna mozikba az Amy. Tévében azonban nem élne meg – ha részekre szabdalnák, oda is veszne a varázsa. Azaz az időzítés jó volt. Egyébként van egy szubjektív tesztem, ami az esetek többségében működik, ha (zenés) életrajzi filmet nézek: ha a mozi után az jár a fejemben, hogyan is tudnék még egy-két számot (albumot?) meghallgatni, elérte a célját.

Megsúgom: nálam elérte…

És az egyik szemem tényleg sír, miközben a másik nevet: Amy Winehouse ugyanis összesen két nagylemezt hagyott az utókornak (a Lioness: Hidden Treasures poszthumusz album lehagyott és ritkaságfelvételeit inkább nem számolnám ide) – így bármennyire is szeretnénk, összesen ezt a két albumot játszhatjuk rongyossá ismét, miután végignéztük az Amyt.